Amint megnyitották a leszállóajtókat, a tömeg megindult lefelé. Elég lassan haladtunk - hisz mint mondtam – a gép zsúfolásig tele volt. Amikor aztán végre leszállhattam, és szilárd talajt éreztem a lábam alatt kicsit megnyugodtam. Egy nő intett felénk, gondolom, ő lenne Lucy néni. Elindultunk az irányába, egy rövidke „bemutatkozást” is megejtettünk, elmondta, hogy utoljára még pelenkás koromba látott, és ámuldozott, hogy mennyire megnőttem…
Nem vagyok otthon kocsik terén, de azt sikeresen megállapítottam – a márkajelzés alapján, természetesen -, hogy Lucy néni egy Chevrolet kék csodabogarat szerzett be. Nem volt egy luxusautó, de én imádtam. Ez is tükrözi az itteniek laza stílusát. Anya vágott egy grimaszt, bizonyára hiányolja a BMW-jét…
Bepakoltunk a kocsiba, majd elindultunk. Anya ült az anyósülésen, én és a nővérem pedig hátul. Keresztül mentünk LA belvárosán. Elkerekedett szemekkel bámultam a sürgő sokaságot, láttam a HOLLYWOOD feliratot is. Igaz, csak messziről, de láttam. Hihetetlen… Ez biztos csak egy álom, valaki csípjen meg!
Aztán kimentünk a szeretett városomból, és Malibu felé vettük az irányt.
Vidám emberek és gyerekek járták Malibu utcáit. Nagyon barátságosnak tűnnek az itteniek, remélem valóban azok is. Anya, és Lucy néni az úton végig beszélgettek. A nővérem is beszállt néha a beszélgetésbe, én pedig csak némán ültem, és szárnyaltam a gondolataimmal.
Már este 6 óra felé járt az idő, amikor megérkeztünk. Egy gyönyörű, tengerparti házat pillantottam meg. A kocsihoz hasonlóan ez sem pompázott luxusban, de nagyon gyönyörű volt. Egy kis terasszal, székekkel. Aztán ott volt hátul a tengerpart... az a szép, homokos tengerpart, melyre már oly régóta vágyom.
És ha belegondolok, hogy ez a tengerpart 2 hétig az enyém…
Egyszer csak egy fiú, egy igen jóképű fiú lépett ki az ajtón.
- Anya, segítsek? - kérdezte a fiú.
- Igen, légy szíves, és vidd be a lányok bőröndjeit. - mondta Lucy néni, mire a fiú először a nővéremre, majd rám pillantott. Elkapta a pillantásomat, mire én szégyenlősen elfordítottam a fejem.
- Oké.
Láttam, hogy az én kis csomagjaimat is felkapta, ezért amikor elsuhant mellettem, gyorsan megpróbáltam kiszedni a poggyászaimat a kezéből, bár erős kezei nem engedtek a szorításból:
- Várj, az enyémet igazán nem kell, elbírom én egyedül is! – szólaltam meg, miközben még mindig azon voltam, hogy kiráncigáljam a bőröndjeimet a kezei közül.
- Ne, hagyd csak. Anyát ismerve lesz elég munkád. - mondta vigyorogva az ismeretlen ismerős fiú, aki igencsak széles vigyorral közölte velem a tényeket (?!)
Én, mint a kuka úgy álltam ott, tényleg be fognak fogni, és nekem kell takarítanom mindenki után?
- ÁÁ! Dehogyis, csak vicceltem. - mondja nevetve, mire megkönnyebbültem. Oké, Lucy néni tényleg nem tűnik egy házisárkánynak, de azért nem tudhatom…
- Hogy hívnak? - kérdeztem
- Ó, bocsi, de bunkó vagyok. Még be sem mutatkoztam. Chris vagyok, Chris Hale. Az unokatesód .
Én visszamosolyogtam és bemutatkoztam:
- Én pedig Beth Cooper vagyok, az unokahugod. – mosolyogtam bűbájosan.
- Hé, Chris! – kiáltott Lucy néni. – Mire vártok? Gyertek már! – intett, majd eltűnt a házban. Igaza volt, már mindenki bent volt, csak mi ketten ácsorogtunk még odakint.
Amikor nem figyelt, kikaptam a kezéből az egyik bőröndömet, majd játékosan berohantam a házba.
Lihegve futottam be, Chris a nyomomba. Leraktuk a bőröndöket. Még csak most néztem körbe, hol is vagyok. A nappaliban találtam magam, mely szép és tágas volt. Egyszerű és letisztult volt, a minimalizmus jellemezte. Egy fehér vászonkanapé volt a szoba közepén, harmonizált a szintén fehér fallal, melyen festmények lógtak. A kanapé előtt egy sötét fa dohányzóasztal kapott helyet, a sarokban egy tévé volt elhelyezve. Ezenkívül rengeteg növény pompázott a szoba különböző pontjain.
- Gyönyörű házatok van! – mosolyogtam Chrisre, aki visszamosolygott.
- Gyere, először pakoljuk le a cuccaid – invitált barátságosan az emeletre.
- Oké. – feleltem izgatottan.
Amikor felértünk, már csak egy választható szoba volt, méghozzá a Chris melletti szoba.
- Hát, úgy látszik a nővéred gyorsabb volt, és lefoglalta a legnagyobb szobát. - mondta együtt érzően.
- Nem baj, ez tökéletes lesz - mondtam, miközben beléptem a vendégszobába- hisz pont a tengerre van kilátásom. – mosolyogtam.
- Igen, én is azért szeretem a szobám.
Megint egy-perces néma csönd következett, majd megszólalt:
- Hát jó, akkor én megyek. Hagylak nyugodtan kipakolni. A szomszéd szobában megtalálsz, ha esetleg szükséged lenne valamire.. – mondta miközben látszólag zavarba volt, és a tarkóját vakarta.
- Oké, köszi.
Mielőtt kiment volna, visszafordult
- Ha gondolod, vacsi után kimehetnénk a tengerpartra. - ajánlotta fel
- Rendben, az szupi lenne. Köszi.
Rám mosolygott, majd végleg kiment a szobából.
Szemeimmel végig pásztáztam a „szobámon”. A fal barack színű volt, a bútorok nagyrészt fehérek voltak, és fából készültek. Egy franciaágy, egy TV, egy íróasztal és egy beépített szekrény volt stílusosan elrendezve. A szobában csak az erkély adott némi természetes fényt, de nem számított, hisz a tengerre nézett.
Felfigyeltem a zsibajra, ami kintről jött. Kiléptem az erkélyre, amin egy szék, és egy asztalka volt kirakva. Oldalra pillantottam, a mellettem lévő szobához - azaz Chris szobájához - is tartozott egy erkély, gondolom ő is sokat időzik ott. Hisz ki nem szeretne egész életében egy tengerpartot nézni, és gyönyörködni a szépségében? Visszafordultam a part felé. Kicsik és nagyok egyaránt élvezték a jó időt. Londonban ilyenkor már rég sötétedne, de itt még javában sütött a Nap, a szél pedig csak lengedezett. Imádom ezt az időt! Miután kigyönyörködtem magam, visszamentem a szobába és elkezdtem kipakolni a bőröndjeimből. Először a ruháimat és kiegészítőimet, utoljára a könyveimet pakoltam ki. Mindent szépen elhelyeztem a szekrényben és a polcokon, majd elnyújtóztam az ágyon. Kis pihenés után kihúztam a laptopomat a tartótáskából és felnéztem MSN-re. Kivételesen Sandra is fent volt.
- Na helló London-girl, mizu felétek? – írtam rá.
- Végre, hogy hallok felőled! Azt hittem már lezuhant a géped.
- Akkor már minden csatornán az menne. :P
- Igaz. Egyébként itt semmi nincs, unatkozom, mert a legjobb barátnőm itt hagyott. - célozgatott.
- Ó, te szegény! – írtam ironikusan.
- És, milyen Malibu? És a malibui hímneműek? - érdeklődött
- Még csak ma érkeztem, jó, hogy nem pasiztam még be… -.-"
- Jól van na! Csak költői kérdés volt! xD És, a rokonok? Nagyon rémesek?
- Nem, épp ellenkezőleg... Nagyon kedvesek, főleg
Egyszer csak anya tört rám:
- Kicsim! Gyere, kész a vacsi!
- Jó, oké, megyek. 1 pillanat.
- Oké, de siess, mert már csak te hiányzol!
Közben Sandra már nyugtalankodott:
- Főleg? Főleg ki?
- Sajnálom, most mennem kell. Szia. - köszöntem el, majd becsuktam a kis gépet.
Amikor leértem, már tényleg mindenki ott volt. Mivel már csak Chris mellett volt üres hely, lehuppantam mellé. A vacsora isteni volt, Lucy néni remek szakács.
A vacsora közben Chris megkérdezte az anyját, hogy elmehetünk -e sétálni a partra. Lucy néni beleegyezett, én is megkérdeztem anyát, és szerencsére ő is igent mondott. A nővérem (hál ‘istennek) nem akart velünk jönni.
Segítettem lepakolni az asztalt, majd felrohantam átváltani a csizmámat tangapapucsra. Ezután Chrisszel elindultunk a part felé…
Leültünk a homokos partra, és a naplementét néztük.
- És, hogy tetszik Malibu? - törte meg a csendet.
- Amennyit eddig láttam, az nagyon tetszett. Remélem, elmegyünk majd valahová bulizni – mosolyogtam bizakodva.
- Persze, ez természetes – és újra megvillantotta csodaszép, fényesen fehér fogsorát, mint egy Adonisz, komolyan…
- És, van barátod? - kérdezett ismételten váratlanul.
- Nincs. És neked, barátnőd? – kérdeztem vissza, olyan reflex-szerűen, hogy magam is meglepődtem gyorsaságomon, pedig nem erősségem élőbeszédben gyorsan reagálni, úgy, hogy még a témához is kapcsolódjon a mondatom.
- Nekem sincs. Volt egy lány,akit nagyon szerettem, de el kellett költözniük.
- Oh, értem, sajnálom. - mondtam együtt érzően. A válasza egy bólintás és egy újabb, kissé bágyadtabb mosoly volt.
Majd mindketten a tenger irányába fordultunk, és csodáltuk ahogy a Nap utolsó sugarai búcsúzóul megcsillannak a víz tükrén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése