2. fejezet - Találkozás

Amint megnyitották a leszállóajtókat, a tömeg megindult lefelé. Elég lassan haladtunk - hisz mint mondtam – a gép zsúfolásig tele volt. Amikor aztán végre leszállhattam, és szilárd talajt éreztem a lábam alatt kicsit megnyugodtam. Egy nő intett felénk, gondolom, ő lenne Lucy néni. Elindultunk az irányába, egy rövidke „bemutatkozást” is megejtettünk, elmondta, hogy utoljára még pelenkás koromba látott, és ámuldozott, hogy mennyire megnőttem…  

Nem vagyok otthon kocsik terén, de azt sikeresen megállapítottam – a márkajelzés alapján, természetesen -, hogy Lucy néni egy Chevrolet kék csodabogarat szerzett be. Nem volt egy luxusautó, de én imádtam. Ez is tükrözi az itteniek laza stílusát. Anya vágott egy grimaszt, bizonyára hiányolja a BMW-jét…

Bepakoltunk a kocsiba, majd elindultunk. Anya ült az anyósülésen, én és a nővérem pedig hátul. Keresztül mentünk LA belvárosán. Elkerekedett szemekkel bámultam a sürgő sokaságot, láttam a HOLLYWOOD feliratot is. Igaz, csak messziről, de láttam. Hihetetlen… Ez biztos csak egy álom, valaki csípjen meg!

Aztán kimentünk a szeretett városomból, és Malibu felé vettük az irányt.

Vidám emberek és gyerekek járták Malibu utcáit. Nagyon barátságosnak tűnnek az itteniek, remélem valóban azok is. Anya, és Lucy néni az úton végig beszélgettek. A nővérem is beszállt néha a beszélgetésbe, én pedig csak némán ültem, és szárnyaltam a gondolataimmal.

Már este 6 óra felé járt az idő, amikor megérkeztünk. Egy gyönyörű, tengerparti házat pillantottam meg. A kocsihoz hasonlóan ez sem pompázott luxusban, de nagyon gyönyörű volt. Egy kis terasszal, székekkel. Aztán ott volt hátul a tengerpart... az a szép, homokos tengerpart, melyre már oly régóta vágyom.

És ha belegondolok, hogy ez a tengerpart 2 hétig az enyém…

Egyszer csak egy fiú, egy igen jóképű fiú lépett ki az ajtón.

- Anya, segítsek? - kérdezte a fiú.

- Igen, légy szíves, és vidd be a lányok bőröndjeit. - mondta Lucy néni, mire a fiú először a nővéremre, majd rám pillantott. Elkapta a pillantásomat, mire én szégyenlősen elfordítottam a fejem.

- Oké.

Láttam, hogy az én kis csomagjaimat is felkapta, ezért amikor elsuhant mellettem, gyorsan megpróbáltam kiszedni a poggyászaimat a kezéből, bár erős kezei nem engedtek a szorításból:

- Várj, az enyémet igazán nem kell, elbírom én egyedül is! – szólaltam meg, miközben még mindig azon voltam, hogy kiráncigáljam a bőröndjeimet a kezei közül.

- Ne, hagyd csak. Anyát ismerve lesz elég munkád. - mondta vigyorogva az ismeretlen ismerős fiú, aki igencsak széles vigyorral közölte velem a tényeket (?!)

Én, mint a kuka úgy álltam ott, tényleg be fognak fogni, és nekem kell takarítanom mindenki után?

- ÁÁ! Dehogyis, csak vicceltem. - mondja nevetve, mire megkönnyebbültem. Oké, Lucy néni tényleg nem tűnik egy házisárkánynak, de azért nem tudhatom…

- Hogy hívnak? - kérdeztem

- Ó, bocsi, de bunkó vagyok. Még be sem mutatkoztam. Chris vagyok, Chris Hale. Az unokatesód .

Én visszamosolyogtam és bemutatkoztam:

- Én pedig Beth Cooper vagyok, az unokahugod. – mosolyogtam bűbájosan.

- Hé, Chris! – kiáltott Lucy néni. – Mire vártok? Gyertek már! – intett, majd eltűnt a házban. Igaza volt, már mindenki bent volt, csak mi ketten ácsorogtunk még odakint.

Amikor nem figyelt, kikaptam a kezéből az egyik bőröndömet, majd játékosan berohantam a házba.

Lihegve futottam be, Chris a nyomomba. Leraktuk a bőröndöket. Még csak most néztem körbe, hol is vagyok. A nappaliban találtam magam, mely szép és tágas volt. Egyszerű és letisztult volt, a minimalizmus jellemezte. Egy fehér vászonkanapé volt a szoba közepén, harmonizált a szintén fehér fallal, melyen festmények lógtak. A kanapé előtt egy sötét fa dohányzóasztal kapott helyet, a sarokban egy tévé volt elhelyezve. Ezenkívül rengeteg növény pompázott a szoba különböző pontjain.

- Gyönyörű házatok van! – mosolyogtam Chrisre, aki visszamosolygott.

- Gyere, először pakoljuk le a cuccaid – invitált barátságosan az emeletre.

- Oké. – feleltem izgatottan.

Amikor felértünk, már csak egy választható szoba volt, méghozzá a Chris melletti szoba.

- Hát, úgy látszik a nővéred gyorsabb volt, és lefoglalta a legnagyobb szobát. - mondta együtt érzően.

- Nem baj, ez tökéletes lesz - mondtam, miközben beléptem a vendégszobába- hisz pont a tengerre van kilátásom. – mosolyogtam.

- Igen, én is azért szeretem a szobám.

Megint egy-perces néma csönd következett, majd megszólalt:

- Hát jó, akkor én megyek. Hagylak nyugodtan kipakolni. A szomszéd szobában megtalálsz, ha esetleg szükséged lenne valamire.. – mondta miközben látszólag zavarba volt, és a tarkóját vakarta.

- Oké, köszi.

Mielőtt kiment volna, visszafordult

- Ha gondolod, vacsi után kimehetnénk a tengerpartra. - ajánlotta fel

- Rendben, az szupi lenne. Köszi.

Rám mosolygott, majd végleg kiment a szobából.

Szemeimmel végig pásztáztam a „szobámon”. A fal barack színű volt, a bútorok nagyrészt fehérek voltak, és fából készültek. Egy franciaágy, egy TV, egy íróasztal és egy beépített szekrény volt stílusosan elrendezve. A szobában csak az erkély adott némi természetes fényt, de nem számított, hisz a tengerre nézett.

Felfigyeltem a zsibajra, ami kintről jött. Kiléptem az erkélyre, amin egy szék, és egy asztalka volt kirakva. Oldalra pillantottam, a mellettem lévő szobához - azaz Chris szobájához - is tartozott egy erkély, gondolom ő is sokat időzik ott. Hisz ki nem szeretne egész életében egy tengerpartot nézni, és gyönyörködni a szépségében? Visszafordultam a part felé. Kicsik és nagyok egyaránt élvezték a jó időt. Londonban ilyenkor már rég sötétedne, de itt még javában sütött a Nap, a szél pedig csak lengedezett. Imádom ezt az időt! Miután kigyönyörködtem magam, visszamentem a szobába és elkezdtem kipakolni a bőröndjeimből. Először a ruháimat és kiegészítőimet, utoljára a könyveimet pakoltam ki. Mindent szépen elhelyeztem a szekrényben és a polcokon, majd elnyújtóztam az ágyon. Kis pihenés után kihúztam a laptopomat a tartótáskából és felnéztem MSN-re. Kivételesen Sandra is fent volt.

- Na helló London-girl, mizu felétek? – írtam rá.

- Végre, hogy hallok felőled! Azt hittem már lezuhant a géped.

- Akkor már minden csatornán az menne. :P

- Igaz. Egyébként itt semmi nincs, unatkozom, mert a legjobb barátnőm itt hagyott. - célozgatott.

- Ó, te szegény! – írtam ironikusan.

- És, milyen Malibu? És a malibui hímneműek? - érdeklődött

- Még csak ma érkeztem, jó, hogy nem pasiztam még be… -.-"

- Jól van na! Csak költői kérdés volt! xD És, a rokonok? Nagyon rémesek?

- Nem, épp ellenkezőleg... Nagyon kedvesek, főleg

Egyszer csak anya tört rám:

- Kicsim! Gyere, kész a vacsi!

- Jó, oké, megyek. 1 pillanat.

- Oké, de siess, mert már csak te hiányzol!

Közben Sandra már nyugtalankodott:

- Főleg? Főleg ki?

- Sajnálom, most mennem kell. Szia. - köszöntem el, majd becsuktam a kis gépet.

Amikor leértem, már tényleg mindenki ott volt. Mivel már csak Chris mellett volt üres hely, lehuppantam mellé. A vacsora isteni volt, Lucy néni remek szakács.

A vacsora közben Chris megkérdezte az anyját, hogy elmehetünk -e sétálni a partra. Lucy néni beleegyezett, én is megkérdeztem anyát, és szerencsére ő is igent mondott. A nővérem (hál ‘istennek) nem akart velünk jönni.

Segítettem lepakolni az asztalt, majd felrohantam átváltani a csizmámat tangapapucsra. Ezután Chrisszel elindultunk a part felé…

Leültünk a homokos partra, és a naplementét néztük.

- És, hogy tetszik Malibu? - törte meg a csendet.

- Amennyit eddig láttam, az nagyon tetszett. Remélem, elmegyünk majd valahová bulizni – mosolyogtam bizakodva.

- Persze, ez természetes – és újra megvillantotta csodaszép, fényesen fehér fogsorát, mint egy Adonisz, komolyan…

- És, van barátod? - kérdezett ismételten váratlanul.

- Nincs. És neked, barátnőd? – kérdeztem vissza, olyan reflex-szerűen, hogy magam is meglepődtem gyorsaságomon, pedig nem erősségem élőbeszédben gyorsan reagálni, úgy, hogy még a témához is kapcsolódjon a mondatom.

- Nekem sincs. Volt egy lány,akit nagyon szerettem, de el kellett költözniük.

- Oh, értem, sajnálom. - mondtam együtt érzően. A válasza egy bólintás és egy újabb, kissé bágyadtabb mosoly volt.

Majd mindketten a tenger irányába fordultunk, és csodáltuk ahogy a Nap utolsó sugarai búcsúzóul megcsillannak a víz tükrén.

1. fejezet - Viszlát London

Egy óceán partján ébredtem, nem értettem mi történt.  Körülöttem hangos kiáltozás, jajveszékelés. Ijedten végignéztem magamon - lábamon és karomon csupán apróbb zúzódások, horzsolások voltak. Világossá vált számomra, hogy a gép, mellyel utaztam LEZUHANT!
 Ám egyszer csak hangos madárcsicsergés törte meg az előbbi képet. Kinyitottam a szemeimet. A szobámban találtam magam, melyben szokásosan nagy rendetlenség volt. Én a Snoopy-s hálóingemben feküdtem az ágyamban. Amikor teljesen magamhoz tértem megbizonyosodtam, hogy az előbbi "kép" csupán egy álom volt, egy rossz álom, melyet jobb lenne kitörölni az emlékezetemből.. Ekkor az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantottam. Az óra épp kilencet ütött. Ijedten pattantam ki az ágyamból, alig van pár órám és indul a repülőgépem! Felvettem rózsaszín kis mamuszom, és a szintén rózsaszín köntösöm.
Még gyorsan elintéztem reggeli teendőimet, mielőtt lecsoszogtam a konyhába.
Apa és anya elmélyülten beszélgetett, eleinte észre sem vettek, csupán akkor kapták fel a fejüket amikor becsaptam a hűtő ajtaját.
- Szia te kis hétalvó! - köszönt anya
- Jó reggelt! – köszöntem vissza automatikusan, miközben egy pohár narancslevet töltöttem magamnak.
- Hát a nővéred, hol van?
- Nem tudom. Én is csak most keltem fel, egyenesen a konyhába jöttem.
- Mindjárt szólok neki, de előtte adom a reggelid
Anya elém rakta a frissen kisütött bundás kenyereket. Kiszúrtam magamnak egyet, majd enni kezdtem. Anya léptei egyenesen a lépcső felé vezettek, majd teljesen eltűnt az emeleten.
- Apa!? - szólaltam meg váratlanul
- Hmm? – nézett fel az újságjából.
- Ma volt egy furcsa álmom – kezdtem - egy rémálmom. Azt álmodtam, hogy a gép, amivel ma fogunk utazni, lezuhant.
- Ez normális. Tudjuk, hogy félsz. De szerintem mindenkiben ott van a félelem, hogy odaveszik a hosszú repülőúton, mivel már nem egyszer történt ilyen tragédia. Viszont  szerencsére nagyon kevés esélye van, annak hogy ez veletek is megtörténjen. - nyugtatott meg apa

- Veletek? Te.. – kérdeztem miután észrevettem, hogy a „veletek”-re gondosan nagy hangsúlyt fektet.
- Nem. Sajnálom de ezúttal nem tudok veletek tartani. Fontos tárgyalásra kell mennem. Majd legközelebb. - mosolyodott el bátortalanul
- Oké, értem, kár… - köptem oda.
  'Ezúttal?' Te sosem vagy ott velünk..mindig a munka az első...- gondoltam magamban, és vágtam egy grimaszt. Tudom hülyeség, de néha már komolyan elgondolkoztam azon hogy vajon van e szeretője? Ha az életünk egy szappanopera lenne, egészen biztosan ez történne..A nővérem zavarta meg a filozofálásom, aki ma is igen morcos kedvében járt.
- Neked is szia! - köszöntem rá

De ő mit sem törődve kivett egy tejes dobozt, majd előhalászott a mosogatóból egy bögrét, és inni kezdett.
Ekkor anya lépett be a konyhába, kezében a vasalásra váró ruha halmazzal.
-  Beth, nem szeretnél esetleg elkezdeni pakolni? - ráncolta a homlokát - Igazán nem szeretném lekésni a gépünket, úgyhogy légy szíves – fejével a lépcső irányába bökött.
- Máris! – ugrottam fel, a poharamat és tányéromat gyorsan bedobtam a mosogató gépbe, majd neki iramodtam a lépcsőnek.

Amikor felértem a szobámba zenét kapcsoltam és a szekrényhez táncoltam. Elővettem egy hatalmas bőröndöt. Utoljára ezt a bőröndöt, még 3 évvel ezelőtt, a gólya táborban használtam. De rég volt már.. – mosolyodtam el az emlékeken. Szépen, lassan elkezdtem válogatni a ruháimat, majd gondosan összehajtogatva beraktam őket a bőröndbe. Alig fért már bele, de valahogy csak sikerült beletuszkolnom az utolsó darabot is. A bőröndben a mackónacitól kezdve a sminkcuccaimig minden megtalálható volt.

Amikor ránéztem az órámra, még csak alig múlt el 10 óra volt.  Büszke voltam magamra, hogy rekordidő alatt sikerült elpakolnom a cuccaimat, ezért úgy gondoltam, megjutalmazom magam egy kis szórakozással. Felmentem MSN-re, hogy elköszönjek Sandrától, de persze nem volt fent...
A felesleges időmet egy kis netezéssel ütöttem el. Megnéztem az e-mailjeimet, illetve, hogy holnap milyen idő lesz Malibuban. Szerencsére meleg, napos időt jósoltak. Ennek örültem, hisz nagyon szeretném már az első napomat a Malibu Beachen tölteni.  Kijár nekem egy kis jó idő, London időjárása, egy „kissé” szeszélyes.
Amikor mindennel kész lettem, kikapcsoltam a gépet, majd kicsit heverésztem az ágyamon. Elgondolkoztam a rám váró dolgokon, milyen napok elé nézek. Miután végeztem a filozofálással, úgy döntöttem felhívom Sandrát. Szegényke nagyon el volt keseredve, hogy 2 hétre nélkülöznie kell, de megígértem neki, hogy majd neten keresztül tartjuk a kapcsolatot.
Fél 12 volt, amikor elindultam fürdeni. Pont délre végeztem is. Mivel még Londonban vagyunk, így a szokásos  ruha összeállítást öltöttem fel, vagyis: farmernadrág, t-shirt, egy lenge kabát és egy bokacsizma. Kikapcsoltam a hifit, kivettem a kedvenc, sajátkészítésű válogatás CD-met, majd elsüllyesztettem a kézitáskámba. Bár az iPhone-om is elég rendesen meg van pakolva zenékkel, ezt a CD-t minden olyan helyre elviszem, ahol fellelhető egy normális hifi vagy valami.

-         Beth! – kiabált anyám a földszintről – Kész az ebéd, siess! – fogtam a cuccaimat, egy utolsó, búcsúpillantást vetettem a szobámra, majd becsuktam az ajtót.

************

- Vigyázzatok magatokra és üdvözlöm Lucyéket! - mormolta apa sietve majd szájon puszilta anyát. Aztán hozzám és a nővéremhez fordult és egyenként megölelt bennünket. - Érezzétek jól magatokat! - kívánta a legjobbakat, majd behuppant a kocsijába és elhajtott. Magunkra hagyva minket a Heathrow Airport zsúfolt előcsarnokában.

************

Miután leadtuk a csomagjainkat kivizsgálásra, leültünk a padra, és vártuk, hogy beszállásra szólítsák gépünk utasait.
Anya váratlanul megszólalt:
- Lányok! - kezdte, mire mindketten letettük az aktuális olvasnivalónkat: nővérem egy Lifestyle példányszámot én pedig egy Cosmopolitant. - Tudom, hogy dühösek vagytok apátokra, amiért ismét megígért valamit, és nem teljesítette. De értetek teszi. Hisz, ha ő nem dolgozna olyan keményen, nem lennénk most itt, és nem készülnénk életünk legjobb vakációjára. - mosolygott. - Ő is nagyon bánja, hogy nem lehet itt...VELÜNK! Kérlek értsétek meg. – nézett anya szokásos kemény pillantásával, azonban ezúttal keresztül láttam az álcán. Rájöttem, hogy ő is unja ezt az életstílust, de értünk képes volt eljátszani a tökéletes családanyát..hogy lehet hogy ez ennyi éven keresztül még csak fel sem tűnt nekem? Vajon Katynek igen?
Egyikünk sem tudott erre értelmeset mondani, csak ültünk, és néztünk magunk elé. Anya vett egy mély lélegzetet, majd elfordult tőlünk, és csak bámult maga elé. Nem tudom meddig ültünk ott, mire végre bemondták, hogy a 14-es / Los Angelesi járatra elkezdődhet a beszállás.

***************

-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? - pillantottam keményen nővéremre, aki éppen az ablak melletti ülést próbálta befoglalni. Épp szólásra nyitotta a száját, de anya beelőzte: - Remélem nem kezdtek el egy emberekkel teli repülőgépen vitatkozni? - anya sóhajtott.
- Mért is ne? - vontam meg a vállam, majd az összehajtogatott Cosmo újsággal ütlegelni kezdtem nővéremet.
- Szállj le rólam, te kis.. - Ebből elég legyen - anya idegesen felpattant ültéből - Katy, maradj az ablak mellett, B.. - erre a szavába vágtam: - Ez igazságtalanság! - hördültem fel Katy diadalittas képét látva.
-Lennél szíves visszavenni a hangodból és megengednéd hogy befejezzem a mondatomat? - anya az mellkasomra font karomra tette a kezét - Az út első felében a nővéred, a másodikban te ülhetsz az ablak mellett - fordult Katy felé, jelezve hogy vegye tudomásul az elhangzottakat..
Nagy nehezen lenyugodtam és lehuppantam az utálatos folyosó felőli ülésre..Csak remélni tudom, hogy nem hány senki nyakon..ez igazán pompás, mondhatom. - dörzsölődtem magamba.

Az indulás nem volt egy kellemes élmény, erősen szorítottam a székem karfáját és próbáltam nem a rémálmomra gondolni. Amint elmúlt a kezdeti pánik lapozgatni kezdtem kissé meggyűrődött magazinom lapjait és próbáltam lefoglalni magamat.


Már egy jó ideje utaztunk, amikor nővérem kiment a mosdóba. Anyára pillantottam aki szerencsére elaludt, így sikeresen áttudtam mászni az ablak felöli üléshez. Megmosolyogtam turpisságom, és vidám nyugtáztam hogy végre a kedvenc helyemen ülhetek.
- Te meg mi a ... - nővérem visszatért, és fortyogott a dühtől
- Csss! Anya alszik - mutogattam vigyorogra anyára, majd diadalittasan az ablak felé fordultam. A szemem sarkából azért még elkaptam nővérem bosszankodó arckifejezését amint elfoglalta az őt megillető helyet..
Az ablakon kipillantva nem sokat láttam a felhőrétegtől, csak annyit, hogy a.. AZ ÓCEÁN FELETT VAGYUNK!!! TE JÓ ISTEN!!! oké, oké, nyugodj meg - ismételgettem magamba, majd apa szavait kezdtem el kántálni: „Ez velünk nem történhet meg.” – mormoltam magamban, és ki-be lélegeztem. Figyelemelterelésként előhalásztam a táskámból az iPhoneom és a fülesem, elindítottam a zenelejátszót, majd behunytam a szemeim.

 

***************

Feltehetőleg elaludtam, mert arra eszméltem, hogy valaki kétségbeesetten rángatja a karom.

-     -  Beth, kicsim! – szólítgatott anya, kivette a fülesem – 2 óra múlva landolunk – mosolygott, amikor kinyitottam álmos szemeimet.

-         Meddig aludtam? – kérdeztem csodálkozva.

-         Nem tudom pontosan, mi is szusszantunk egyet.

Elraktam a telefonomat, és egy könyvet túrtam elő. Olvasás közben újra megéheztem, ezért rendeltem még egy szendvicset.

Szó szerint elrepült az idő, mert mire észbe kaptam, már a leszálláshoz készülődtünk, újra bekapcsoltuk a biztonsági övünket.

El sem hiszem! Ez biztos csak álom… - ámuldoztam, amikor megláttam a nyüzsgő LAX-ot, amihez vészesen közeledtünk. Hát itt lennénk…

Amit tudni kell

Szeretném, ha ezeket mindenki elolvasná, mielőtt nekiáll az 1. fejezetnek.
Először is leszögezném: a történet teljes mértékben kitalált, semmilyen összefüggésben nem áll a valósággal! Nem vagyok londoni, és még Malibuban sem jártam soha életemben.

Szinte minden fejezethez lesznek zenék, illetve képek a főszereplő, Beth ruhaviseletéről. 

HELYSZÍN:

Íme egy kép Malibu-ról - pontosabban Malibu Beachről -, ahol a Hale ház is megtalálható.

FŐBB SZEREPLŐK:

Beth Cooper: 17 éves, londoni lány. Szüleivel és nővérével él Londonban. Gimnáziumi tanuló. Hobbija az úszás, régebben versenyezett is.

Chris(topher) Hale: 18 éves, malibui fiú. Anyjával él Malibu Beachen, egy kávézóban dolgozik a parton, hogy pénzt szerezzen az egyetemi tanulmányaira. Nincs testvére, apja még kiskorában hagyta el őket. Hobbija a szörfözés.

Katy Cooper: 22 éves, Beth nővére. Egyetemen tanul, egy Daniel nevű fiúval jár már 3 éve. Visszahúzódó, de kedves és segítőkész.

Rachel Cooper: 48 éves, újságíró. Az ő féltestvére Lucy. Barátságos, kedves, ugyanakkor szigorú a gyereknevelésben. Mindig is ő volt a család szeme fénye, Lucy lázadozóbb volt nála.

Andrew Cooper: 49 éves, ügyvéd. A munkájának él, sosincs otthon. Rengeteg pénzt keres, ezzel próbálja kárpótolni gyerekeit és feleségét.

Lucy Hale: 40 éves, ápolónő. Pár évvel azután, hogy megszülte Christ, a gyerek apja elhagyta őket. Ennek köszönhetően erős és független lett, sikerült egyedül felnevelnie fiát. Egész életében anyagi gondokkal küzdött, malibui házukat örökölték.

Sandra Rutherford: 17 éves, londoni lány, Beth legjobb barátnője. Szeleburdi lány, de nagyon jó barát. Hobbija a tánc.